1

                            Kék fény

Egy tizenhat körüli lány sétált a kihalt éjszakai utcán. Egy hosszú, fekete köpeny volt raja, a csuklyája nem takarta be egészen az arcát. Gesztenyebarna tincsek lógtak sötétbarna szemeibe, óvatosan kémlelte az utakat, miközben egy kardot szorított magához. Nagyon fontos volt a számára. Azon a szép nyári estén a lágy szellő meglengette köpenyét, aminek zsebéből a lány elővett egy ezüst sípot. Mikor belefújt a békesség szétáradt a lelkében, és egy ezüst kristályokból kirakott átjáró nyílt előtte. A lány eltette sípját, és  a kaput figyelte. Jól emlékezett a napra, mikor először lépte át a másik világ kapuját.

                                 *

Sarah bólintott. Maya jobbra indult. Ő a város belvárosi negyedében lakott, Sarah kicsit messzebb, balra. A lány úgy döntött kicsit bemegy a kisváros parkjába, szeretett ott lenni. Olyankor ment oda, mikor csendre, és nyugalomra vágyott. Bement, és elindult a sétányon. Szórakozottan nézegette a fák leveleit, és terméseit. A parkba szinte soha nem volt senki, ezért is volt szokatlan Sarah számára, mikor egy hosszú, fekete hajú lányt pillantott, meg, akinek zöld szemei idegesen tekintettek körbe. Nagyon feldúltnak tűnt, de tovább ment. Sarah nézte, ahogy a lány gyors léptekkel megy a park szökőkútjának irányába, és úgy döntötte követi. A lábai szinte maguktól indultak a lány után, és a park közepén levő kicsi terére vitte, ahol a szökőkút is volt. Sarah gyorsan egy fa mögé bújt, onnan kémlelte az ismeretlen lányt. Látta rajta, hogy próbálja megnyugtatni magát. Összekulcsolta a kezeit, a két mutató, és hüvelykujját összeérintette, és erősen koncentrált. Mikor Sarah meglátta mi történik a következő pillanatban, először fel sem fogta. Aztán azt hitte, hogy megőrült. A lány körül, fehér, hópehely szerű kristályok emelkedtek föl, és átjárót alkottak maga előtt. Mire ő megkönnyebbülten belépett rajta, és eltűnt. Sarah csak pislogva nézett, aztán megcsípte magát, hogy álmodik e. De nem álmodott.

Közelebb ment a kapuhoz, és jobban megnézte. Biztos volt benne, hogy nem képzelődött, és elhatározta, hogy bemegy rajta. Bámulta a kaput, a némacsendben, egyedül a kis parkban. Nem tudta, mi fog történik ha bemegy oda. De kíváncsisága legyőzte a félelmét, és elindult, de az utolsó lépésnél megtorpant. Megingott a bátorsága, de összeszedte magát, és belépett az átjárón.

                                  *

Furcsa volt ott állni. A semmin. Sehol semmi, csak feketeség. Nem sötétség. Feketeség. Hisz látta a mögötte levő átjárót. És még valamit. Előtte egy tükörnek látszó kapu volt. Az volt az igazi kapu a két világ között. Sarah tükörnek nézte. Látta benne magát, és mikor közelebb lépett, hogy megérintse az anyaga szilárd volt. Félelmetes volt ott álni. Ahogy a feketeség körülfogta a lányt, egyre inkább félni kezdett. Mikor lenézett a lába alá még jobban megijedt. Alatta semmi sem volt. Nem volt padló, vagy föld. Különös, és természettfeletti volt, mindaz, amit a lány látott.

Nem hallott semmit. Csak némacsendet, és a szíve dobogását. Csak nézte magát a tükörben, és gondolkodott, hogy vajon igaz e ami vele történik.

„Nem, ez nem lehet álom. Túl valóságos ahhoz…”

Megfordult a fejében, hogy visszafordul. De valalahogy nem akarózott visszamennie. Különös zajt hallott meg. Olyan volt, mint a szárnysuhogás, mintha valami hatalmas madár közeledne feléje. És a tükör túloldalán meg is látott valamit.

„Ezt nem értem. Ha ez egy tükör, akkor hogy lehet hogy át látok rajta? Egyáltalán… mi az ott?”

Ahogy a repülő lény közeledett Sarah felé, a lány egyre biztosabb lett abban, hogy egy hatalmlas, sasszerű lénnyel van dolga. És valóban. Egy sas közeledett a túloldalról, méltóságteljesen csapkodta szárnyait, és Sarah meglepetésére átsuhant a tükrön. Azon a tükrön, amit ő egy szilárd anyagú dolgonak nézett. Valahogy nem jutott ideje arra, hogy ezen csodálkozzon, mert lekötötte az, hogy a sasmadárt bámulta. A kétméter magas, szűkszemű madarat, ami csontighatolva nézte a meghökkent lányt.

-Ki vagy te? –kérdezte mennydörögve.

Sarahnak egy szó sem jött ki a torkán.

-Kérdeztem valamit! Talán süket vagy, vagy mi?!

-Ö… nem…én…

-Há! Nem elég, hogy egy ember, még dadog is!

-Én nem dadogok! –csattant fel Sarah. –Csak még nem sikerült hozzászoknom a látványodhoz!

A sas hümmögve méregette a lányt. A beszélgetésük visszhangzott a némacsöndben.

-Nos, válaszolnál kérlek a kérdésemre?

-Én Sarah vagyok… Egy pillanat.

A lány csak akkor fogta fel, hogy egy kétméteres sassal beszélget. Egy beszélő madárral! De valahogy ezen már meg sem lepődött.

-Te ki vagy? –kérdezte végül.

-Kami. Én vagyok a két világ közötti átjárók őrzője. Hogy kerülsz ide halandó?

-Ha… halandó?

-Neked mindent kétszer kell megismételni. Ha-lan-dó. Világos?

-Persze, hogy világos. 

-Neked nem szabadna itt lenned. Semmi keresnivalód nincs itt. Hogy kerülsz ide?

Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, Sarah beszámolót tartott egy beszélő, három méteres sasnak.

-Láttam egy lányt. Aki valami fura dolgot csinált. Aztán előidézte azt a különös kaput, én pedig beléptem rajta.

-Jaj, az ostoba Kohana.

-Ki?

-Ne érdekeljen! Most menj szépen haza, ha jót akarsz.

„Ez egy kitűnő ötlet.„  –gondolta magában Sarah, még is úgy érezte, hogy van valami a kapun túl. Valmi, ami nagyon fontos…

-Hát akkor? Mire vársz még?

-Öhm… nem lehetne megoldható… hogy átmenjek a kapu túloldalára?

-Tudsz átjárót nyitni? Van erőd? He?

-Persze, hogy nem tudok. Persze, hogy nincs. De miféle erő? Nem vagyok szkanderbajnok, vagy birkozó…

-Én nem olyan erőről beszéltem. Jól van, mivel nincs neked, ezért nem vagy veszélyes számunkra. És átjárót sem tudsz nyitni, ezért ha innen egyszer elmész, soha többet nem jöhetsz vissza. És egyébkéknt is. A boszorkányok óvatosabbak az meberekkel a legutóbbi incidens óta… Jól van, ha akarod elviszlek. Ilyen most lesz először, és utoljára.

Sarah a háta mögötti kristályos kapura nézett. Aztán az előtte levőre, amit tükörnek nézett. Az egyik fele vissza akart menni, a másik fele viszont kíváncsi, és elszánt volt.

-Nos…

-Siess, nem érek rá egész nap.

„Végül is nem örökre megyek oda. –gondolkodott a lány. Érdekel, hogy mi lehet ott. Ha vissza aarok menni, majd valahogy értesítem ezt a csodamadarat.”

-Hát… rendben van.

-Akkor ülj fel a hátamra, és inulhatunk.

-Öööö...rendben van.

Kami lefeküdt a földre (vagyis inkább a semmire), és várta, hogy Sarah felüljön rá. A lány bátortalanul odalépett, és felkapaszkodott a sas hátára.

-Kapaszkodj, mert ha leesel, akkor véged. Nem mintha bánnám. -dörmögte Kami.

Sarah elhallgatott egy sértődött horkantást, Kami pedig felszállt a magasba, majd átrepült az átjárón.

Sarah újabb feketeségre számított, ehelyett egyre nagyobb lett a fény, és a lány kénytelen volt becsukni a szemét, hacsak nem akart megvakulni.

Érezte, ahogy Kami hátán repülnek a magasba, és fantasztikus érzés volt. Mindig elképzelte, milyen lehet repülni, és most megtapasztalta ezt az érzést. Lassan kinyitotta a szemét, és egy gyönyörű tájat pillantott meg. Egy hatalmas rétet tele virágokkal, pillangók, erdők, tavak mindenütt. Sarah csak ámuldozott, hogy milyen csodálatos helyre csöppent. Még is úgy érezte… mintha a látvány hamis lenne.          Mintha nem is lenne igazi amit lát.

A megérzéséről gyorsan megfeledkezett, inkább gyönyörködött a látványban. Kami nem sokára landolt, és lerakta őt egy patak mellé.

-Van valami, amit nem mondtam el. –mondta Kami csendesen.

-És… mi az?

-Itt semmi sem az, aminek látszik.

-Ezt meg hogy érted?

-Sajnálom, de neked kell rájönnöd. Ha elmondanám… meghalnál. Nem mintha bánnám, de nem vagyok kegyetlen. Ha vissza akarsz menni, csak annyit mondj: Kakeru Kami, és én itt leszek.

-Mi az a kakeru?

-Japánul azt jelenti, hívni.

-Japánul? De miért pont…

A lány nem tudta befejezni mondatát, a sas már ott sem volt.

Sarah megvonta a vállát, és körülnézett. Akármilyen szép volt is, amit látott, egre inkább érezte, hogy valami nem stimmel. Hogy a rétek, virágok, tavak, és erdők… Hogy az egész hely… csak egy illuzió. Egy látomás. Kami azt mondta: itt semmi sem az, aminek látszik.

A mellette levő patak mentén sárga virágok voltak, a patak mögött pedig egy nagyobbacska tó volt. Sarah látta, hogy mellette egy kisfiú ül a fűben. Felállt, hogy odamenjen, gondolta ő biztosan tudja, mi folyik itt. Odaért, és letérdelt mellé.

-Szia! Téged hogy hínak?

A fiú nem válaszolt. Sarah figyelmesen nézte a fiút. Ugyan mosolygott. De a mosoly is… olyan hamis volt. Sarah úgy érezte, mintha az a kisfiú, aki most előtte van, a szíve mélyén szomorú… vagy talán nem is igazi?

-Engem Kennek. Téged?

-Én Sarah vagyok. Mondd, te mit látsz? Tudod én mindenfelé réteket, és virágokat látok, de valahogy úgy érzem, hogy nem valódi. Te mit gondolsz?

Sarah kedvesen a kisfiúra nézett, de aztán hirtelen megváltozott a kép. Mintha egy másik helyre csöppent volna. A rétek, a tavak eltűntek, egy sziklás hegység lábánál volt, egy szakadék mellett. Az eget sötét felhők borították, az ég villámlott, és Sarah mellett egy szentély volt. A fiú is eltűnt, helyette egy másik kapaszkodott egy ágba a szakadék felett, és kétségbeesetten azt kiáltotta neki:

-Hát nem hallod amit mondok? Amit látsz nem valódi! Verd ki a fejedből ezeket a képeket! Csak a vesztedbe rohansz! Kérlek segíts!

Sarah ijedten nézte a kapaszkodó kissrác szomorú szemeit, és rögtön nyúlt volna, hogy segítsen neki, de a következő pillanatban megint a szép, gondtalan helyen találta magát, a mosolygó fiúval szemben.

„Hm. Már kezdem érteni” –gondolkodott Sarah magában, aztán felpattant a helyéről, és a fiúra szegezte az ujját.

-Te! Te nem létezel, ugye? És ez a szépség itt körülöttem, csak hamis kép. Ugye?! Ugye így van?

A fiú dühösen Sarahra szegezte a szemeit.

-Hiába nézel így. Te nem létezel!

A kisfiú barna szemei hirtlen tengerszínűek lettek, és a teste egy egészen más alakot vett fel. Hosszú, kék(?!) haja lett, Sarah nem igazán tudta eldönteni, hogy fiú e, vagy lány. A fiúnak csak a feje fejlődött át, aztán hirtelen egy hatalmas fehér madárra változott, és villámgyorsan elrepült.

Sarah ekkor megint ott találta magát a szakadék, és a kapaszkodó fiú mellett. Gyorsan letérdelt, és felhúzta a kétségbeesett gyereket.

-Nagyon szépen köszönöm. –mondta hálásan, és meghajolt Sarah előtt.

-Szívesen, de… azért nem kell meghajolni. –mosolygott a lány.

-Engem Kennek hívnak. –mondta a kisfiú és kinyújtotta a kezét.

„Furcsa. –gondolta Sarah. „Ebben a világban az érzékeim sokkal kifinomultabbak. Jobb a hallásom, a látásom, és több előérzetem is van. És ezzel a fiúval kapcsolatban is… rosszat sejtek.”

-Én… Sarah vagyok. –mondta bátortalanul, és kezet nyújtott a fiúnak. De abban a pillanatban, mikor a kezeik összeértek, a gyerek gonoszan elmosolyodott, és megszorította a lány kezét.

-Hát nem megmondtam kislány? Ne higyj a szemednek.! –mondta és ugyan úgy, mint a másik fiú átváltozott. Csak épp belőle egy ronda, lilaszínű szörnyeteg lett. Sarah ki akarta húzni a kezét az övéből, de nem tudta. A szorítása túl erős volt.

Utoljára a szörny gonosz pillantását látta, és fényességet a keze felől. Utána semmit, csak sötétséget.

                                    *

-Menni fog, érzem, hogy menni fog.

-Már sokan megpróbálták megérinteni Tassara kardját, de eddig még senkinek sem sikerült. Miért vagy benne olyan biztos, hogy neked fog?

-Menni fog, és kész. –zárta le a témát egy sötétbarna hajú fiú, és tovább indult barátjával, Michaellel.

Tassara kardja egy hatalmas erejű fegyver volt. Mikor a lány még élt, az ő birtokában volt, azzal védelmezte Yume népét. Midig ott volt, mikor szükség volt rá. Miután Tassara meghalt, lelkének egy darabja a kardban, más néven az aoi hikariban élt tovább. Mielőtt Tassara végleg kimúlt volna a világból, utolsó erejével abba szentélybe ment, amit az ő tiszteletére építettek. Azóta senki sem látta őt.  De mikor az első ember bement Tassara halála után a szentélybe a levegőben találta az aoi hikarit, amit kék fény ölelt körül, előtte pedig Tassara holttestét.

-Nézd, látod azt a lányt? –kérdezte Michael.

-Hol?

-Ott!

John követte Michael mutatóujját.

-Látom.

Michael odaszaladt a lányoz, és letérdelt mellé. John mögötte állt, és azt mondta:

-Furcsák a ruhái. Kérlek megnéznéd, hogy van e rajta jel?

Michael felhúzta Sarah pólójának ujját, és megrázta a fejét.

-Egy ember. –sóhajtotta.

-Igen, egy ember. –sziszegett John. –Innentől kezdve nem is érdekel, hogy mi van vele.

-Remélem nem halt meg. –mondta Michael. -Kár lenne, ha a világ elvesztene egy ilyen szépséget.

John erre felmordult, és azt mondta:

-Megölöm. Állj félre.

-Micsoda? Csak úgy szó nélkül lekaszabolnád?

-Ahogy mondod. –morgott Yuichi. –Mélységesen megvetem az embereket. Tudhatnád jól.

-Tudom. De attól még nem kéne őt megölnöd.

-Na jó. Majd később elintézem. Már égek a vágytól, hogy végre megfoghassam az aoi hikarit.

Michael felsóhajtott, és felállt, hogy kövesse Johnt. Egy hatalmas sziklás hegység lábánál voltak, Sarah testétől nem messze állt Tassara szentélye. Kúp alakja volt, az egész hófehér volt, sugárzott belőle az ártatlanság. Annak a belsejében volt a legendás kard, amit már többszázan próbáltak kiszabadítani az őt körülölelő fényből. Mikor a két fiú belépett, imerős látvány fogadta őket. Már jártak ott. Olyan volt a belseje, mint egy kisebb templom. A két oldalán padok sorakoztak, a bejárattal szemben pedig egy oltár volt, és közvetlenül előtte volt az, ami igazán megragadta az oda járók figyelmét. A híres aoi hikari ott lebegett előttük. A kard nyelén élénkkék gymánt volt, habár már ötszáz éve ott volt, még mindig régi fényében pompázott. John határozottan lépkedni kezdett feléje, Michael szemforgatva követte.

-Azért ne éldd bele magad!

John válaszra sem méltatta. A szentélyt beragyogta a kék fény, az volt az egyetlen fényforrás, mert abban a világban a nap csak ritkán sütött ki.

John minden óvatosság nélkül a kard felé nyúlt, de nem tudta megérinteni. Ahogy a fényhez érd a keze, vagy két métert repült hátra.

-Na mit mondtam… -morgott Michael.

John dühösen feltápászkodott.

-Átkozott. –sziszegte. –Valahogy biztos ki lehet húzni azt az ócskavasat.

Eközben kinnt Sarahnak lassan kinyitotta a szemét. Kábán felült, majd körülnézett. Először meglepődött, hogy nem otthon, a saját ágyában van, de aztán megrohanták az emlékek, és minden eszébe jutott. Az átjáró, Kami, a két kisfiú, akik átváltoztak, és minden más, ami aznap történt vele. Arra is rájött, hogy jobban teszi, ha ezetúl a megérzéseire hallgat, és nem dől be semmiféle illúziónak. Felállt, és hangokat hallott meg a mellette álló szentélyből. Óvatosan belépett, és meglátta a két fiút, és az aoi hikarit. Őt is lenyűgözte a lebegő kard, és az őt förülfogó világoskék fény.

-Á, felébredtél halandó? –kérdezte lenézően John, mikor meglátta a lányt. –Remek, legalább lesz kin letöltenem a mérgemet.

-Állj le John. –szólt rá Michael.

-Mondd mit szeretsz az emberekben, ha?!

-Én nem szertem őket, de nem vagyok olyan embergyűlölő, mint te.

Sarah a szentély bejáratánál állt, és bámulta a veszekedő fiúkat, és a mellettük levő kardot. Össze volt zavarodva, nem tudta, hogy miért is jött át. Már annyira fájt a feje, hogy azt hitte szétrobban. 

-… veszélyes lehet számunkra hát nem érted? Ahogy Melody is az volt! Csak az olyan ostoba, naiv boszorkányok, mint te erre nem jöttek rá, mert túl bizakodóak voltak!

-Készülj a halálra, ember! Mert meg foglak ölni.

-Azt már nem! –mondta Michael harciasan. –Még nem is ismered!

-De te sem! Ne mondd, hogy bízol benne?

-Nem bízok. De attól még nem kéne…

-Elég! –kiáltott Sarah.

Felállt, és John arcába nézett. Nem tudta, hogy szerzett bátorságot, talán a szőke fiú bizalma erőt adott neki, és ráakart végre jönni, hogy mi folyik itt. Az agya homályos volt, de igyekezett tiszta aggyal, nyugodt hangon beszélni.

-Nem tudom miért akarsz megölni. Hisz semmi okod nincs rá.

-Az már épp elég ok, hogy egy ember vagy.

-És miért baj az?

-Tényleg érdekel? –kérdezte John fagyosan.

-Még szép, hogy igen.

-Akkor elmondom, nehogy tudatlanul halj meg. Azért vetem meg én, és sok más boszorkány ebben a világban az embereket, mert egy halandó volt az, aki tönkretett minket. Nem tudjuk, hogy volt elég ereje hozzá, de megtette.

Egy nap különös szerzett jött ide. Egy idegen. Elmesélte az itt élőknek, hogy ő egy ember, és a Földről érkezett. Barátságos, és kedves volt mindenkivel, de valójában gonosz céljai voltak. Melodynak hívták a nőt, és egy nap azt mondta elmegy egy kis időre. Hónapokig nem tért vissza, és mikor újra feltűnt, Tassara, a világunk, védelmezője látta őt. Egy hatalmas erejű kardja volt, amit most itt láthatsz mellettünk, ezzel védte meg a boszorkányokat, mindenhol segített, ahol csak tudott. Azt mondta, hogy mikor Melody feltűnt, egy fekete rózsát tartott a kezében, és egy furcsa szöveget mormolt az orra alá. Nem sok idő telt el, és sötét felhők gyülekeztek északról. Eleredt az eső, és hosszú, hosszú hónapokig esett. Melodyt azóta senki sem látta. Úgy tűnt, az eső nem akar elállni. Az átok esője volt az. A víz szerencsére nem árasztott el mindent, nem is tudjuk máig sem, hogy miért. De miután az eső elállt akkor kezdődött el az átok. Az itteniek illúziókban kezdtek el élni. Öt éves koruktól. A legtöbben a rémálmaikban élnek. De vannak akik a szépet, a jót látják. Ha egy éven belül a boszorkányok nem jönnek rá, hogy amit látnak, csak hamis kép, a shiroi torik, a fehér madarak megölik őket. Ez a mi történetünk, és ez az oka annak, hogy mélységesen gyűlölöm az olyan szánalmas embereket, amilyen te is vagy! Remélem felfogtad, amit mondtam.

Igen, Sarah már mindent értett. Mélyen együtt érzett az itteniekkel. Mégis milyen szörnyű lehet, ha valaki, hát még ha egy egész nép a rémálmaikban él? Sarah nem csodálta, hogy John ennyire utálja őt. Miért is bízna meg benne? A lány egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Nem akart egy olyan helyen lenni, ahol a lakosság gyűlöli az olyanokat, mint ő, és bármelyik percben rátámadhat. John odament Sarahhoz előrántotta a kardját, és a nyakának szegezte.

-Tűnj el innen! Ha soha többé nem jössz vissza, akkor meghagyom az életedet!

-Szervusz John! –hallatszott meg egy kislány hangja. Sarah hátra kapta a fejét. A szentély kapuja felől jött a hang, egy 12 év körüli lány állt ott, akinek két copfba volt kötve a haja. Sarahra terelődött a figyelme. Hosszan bámulta a lányt, de érzelmeket nem lehetett leolvasni az arcáról. John letette fegyverét (Sarah nagy megkönnyebbülésére).

-Mayumi! Mit keresel itt? –kérdezte a fiú feltűnő gyűlölettel a hangjában.

-Ki ez a lány? –kérdezte Sarah.

-Ő Mayumi, a holtak lelkének őrzője. – válaszolt Michael. –Fennt él, a Sárkány hegy tetején.

-Ó, most hogy megvolt ez a bájos bemutatkozás, John egész nyudtan megölheti ezt az embert. Nem hagyom ki ezt a láványt. –mondta Mayumi, és gonosz mosoly húzódott a száján.

„Úgy tűnik, hogy itt tényleg mindenki utál engem. Minnél előbb haza kell jutnom, különben végem” –gondolta magában szorongva a lány.

-Te csak ne nyomd a dumát! –mondta John. –Te még rosszabb vagy, mint ez. Menj szépen oda, ahonnan jöttél. Menj vissza a barlangodba!

A lány arcáról lehervadt a mosoly. Ehelyett inkább szomorúvá, és elkeseredetté vált az arca.

-Jól tudom, miért gyűlölsz engem ennyire. Te megveted a szüleimet, mert az egyik ember, a másik pedig beleszeretett egy halandóba. És mivel én vagyok a lányuk, ezért talán engem is okolsz. De érezz csak, ahogy akarsz. Nekem mindegy. –mondta Mayumi, és elfordult. –Csak is azért jöttem el, mert megéreztem, hogy egy halandó van a közelben, és látni akartam.

Mayumi körülnézett a szentélyben, és mikor meglátta az aoi hikarit, elkerekedett a szeme. Gyorsan odaszaladt hozzá, hogy közelebbről is megnézze.

-Csak nem ez lenne Tassara legendás kardja?

-De ez az. –mondta Michael. –Te még gondolom nem jártál itt.

- Nem hát, hiszen remeteként élt egész életében. Most pedig menj vissza a barlangodba! –kiáltott John, kardját a markában szorítva Mayumi felé rohant, de Sarah gyorsan kapcsolt, a kislány felé futott, és eléállt.

-Csak nem akarod megölni?

Sarah egyre inkább pipa lett a gyűlölködő fiúra. Megértette, amiért gyűlöli az embereket, de ezt akkor is túlzásnak tatrotta. Nyilván Mayumi félig volt csak boszorkány, hiszen apja varázserővel rendelkezett, anyja viszont csak egy ember volt. Sarah érezte a körülötte levő feszültséget, és gyűlöletet, szörnyen érezte magát, még is kiállt Mayumiért, mert úgy érezte igazságtalan, amit iránta érez John.

-Nem, nem akarom megölni, mivel csak ő képes kapcsolatot tereteni a halott lelkekkel. De egy kicsit móresre akarom leckéztetni. De tudod mit? Megteszem, amit már ré meg kellett volna, és megöllek!

„Azt már nem. Nem hagyom, hogy bántsa azt a szegény lányt. Nem tehet róla, hogy csak félig boszorkánynak született. Azon kívül én sem akarok meghalni.„ –gondolta Sarah, és a mellette levő kardot bámulta.

„Ez lehet Tassara kardja. Ezzel talán megállíthatnám ezt a fiút. Őrült ötlet… de muszály lesz megpróbálnom.”

 Reménykedve nézte a kardot, és a karja elindult felé, mire John felhorkantott.

-Csak nem hiszed, hogy képes leszel kézbe venni Tassara kardját, az aoi hikarit? –kérdezte John gúnyosan.

De a lány nem figyelt a fiú szavaira. Nem tudta, mivel fog járni, és hogy hozzá tud e érni, vagy sem, csak annyit tudott, ha kézbe tudja venni, ami John szavai alapján nem lesz egyszerű, akkor megmenekül a Mayumi, és ő is. A keze egyre közelebb ért a kék fényhez, de mikor hozzáért nem az történt, ami Johnnal. A keze tovább hatolt, és a kék fény, ha lehet mégjobban bevilágította a szentélyt, annyira, hogy Sarah kénytelen volt becsukni a szemét.  Tudta, hogy már csak kis távolság választja el az aoi hikaritól, és nemsokára megmarkolta a legendás kardot. A kék fény eltűnt, és Sarah kinyitotta a szemét. Tényleg sikerült neki. A kard ott volt a kezében.