2
Egy új kezdet
Senki nem szólt egy szót se. Michael, John, és Mayumi megütközve bámulta a lányt.
-Ezt… hogy csináltad? –kérdezte John. A hangjában nem volt gyűlölet, csak őszinte meglepettség.
-Nem tudom… De miért olyan nagy dolog ez? –kérdezte zavartan Sarah.
Egy perc néma csend volt, aztán John megrázta a fejét, és normális, lenéző hangnemén így szólt:
-Nem számít. Akkor is csak ember maradsz.
-De John! –mondta Michael. –Meg tufta fogni az aoi hikarit! Sikerült neki, ami már annyi boszorkánynak nem!
John nem válaszolt, helyette elfordult, és a semmibe bámult.
-Az egyetlen szerencséd halandó, hogy kivetted onnan Tassara kardját. Különben már halott lennél. –mondta John.
-Itt az ideje, hogy elmondjam: a nevem nem halandó, vagy ember, hanem Sarah. Eddig nem volt alkalmam elmondani.
John erre se mondott semmit, csak szó nélkül kisétált a szentélyből, vissza se fordult. Sarah a fiú után bámult. Tudta, hogy John szívében rengeteg a gyűlölet, és azt is, hogy miért.
-Sarah!
A lány megfordult. Mayumi állt mögötte.
-Igen?
-Köszönöm, hogy megvédtél.
-Szívesen. –mosolygott Sarah.
-Nekem most sajnos vissza kell mennem. –mondta a kislány szomorúsággal a hangjában. -Ki sem szabadott volna jönnöm.
-Várj egy kicsit! Csak azt szeretném kérdezni, hogy…
De mondatát nem bírta befejezni. Mayumi alakja egyre homályosabbá vált, míg végül egészen eltűnt.
Sarah a kardot kezdte vizsgálgatni. Olyan volt, mint bármeliyk másik, csak épp a nyelén egy sötétkék gyémánt volt.
-Még mindig nem értem, hogy sikerülhetett ez neked. –mondta Michael.
-Én sem tudom.–mondta Sarah, és leült az oltár elé. Nagyon kifáradt a nap izgalmaitól. Michael mellé ült, és azt mondta:
-Bocsásd meg Johnnak a viselkedését. –mondta csendesen.
-Ö… ezt hogy érted?
-Őszinte leszek veled. Én nem bízom benned. De nem is gyűlöllek, mert még nem ismerlek. Ebben a világban mindenki gyűlöli az embereket, próbáld ezt megérteni. Melody volt az első ember, akit megismertünk, és az becsapott, sőt, tönkretett minket. John az utolsó pillanatban jótt rá, hogy a rémálmai illúziók. Majdnem meghalt. Tudod mi nem vagyunk igazán barátok. Inkább társak, akik együtt próbálják megtörni Yume átkát. Az, hogy te ki tudtad húzni az aoi hikarit, jelent valamit. Ebben biztos vagyok.
-Mondd, tudnál többet mondani arról a kislányról? –kérdezte Sarah, mintha egyáltalán nem érdekelte volna, hogy Michael szerint jelent valamit, hogy kihúzta Tassara legendás kardját.
-Az édesapja boszorkány volt. Az édesanyja pedig ember. Véletlenül tévedett ide, a férfi pedig beleszeretett, és Mayumi lett a kislányuk. Mikor ezt a többiek megtudták árulóként néztek az apára, és feleségével együtt tömlöcbe vetették, Mayumit pedig száműzték a Sárkány hegy tetejére. Apjától örökölte azt a tulajdonságot, hogy képes kommunikálni a halott lelkekkel, ő segíti át őket a túlvilágra.
-Értem. –mondta Sarah csendesen. A szívében egyre több keserűség gyülemlett. Sajnálta Johnt, Mayumit, és a szüleit, és egész Yumét, amiért így kell élniük. A lány lassan felállt, és azt mondta:
-Én most elmegyek. Sok szerencsét szeretnék kívánni nektek. Remélem, hogy sikerrel jártok!
-Igyekszünk. –bólintott Michael, felállt, és kezet fogott Sarahval.
-Majd szurkolok nektek. Mást nem tehetek…
-Kihúztad az aoi hikarit. –kezdte Michael. - Azt a kardot, amivel egykor a hatalmas Tassara megvédte Yume népét. Talán te…
-Ne viccelj! Én még soha életemben nem vívtam. Otthon már várnak, és itt mindenki utál engem, ami nem meglepő. Úgyhogy haza megyek.
-Rendben megértelek. Akkor viszlát.
Sarah kisétált a szentélyből, és azt mondta:
-Szia! Kakeru Kami. –és a sasmadár pár percen belül a lánnyal a hátán repült Yume felett. A lány elfordult, és inkább a felhőket bámulta.... Nem akarta látni az elátkozott világot, eldöntötte, hogy soha, de soha többé nem gondol rá.
*
-Hát itt vagyok. –mondta Sarah.
Sárgára festett házuk előtt állt, a csendes kisvárosban, ahol a lakosság nem tudott olyan dolgokról, amilyenekről ő. Sok ház ablakából szűrődött ki fény, már besötétedett, az utca zaja elcsendesült. Sarah ismerős helyen volt, ott, ahová tartozott, és boldog volt, hogy végre otthon van. Berontott az előszobába, lerúgta a cipőit, a konyhába szaladt, és megölelte édesanyját, amit ő meglepett arckifejezéssel nyugtázott. Nem szokta meg a lányától, hogy csak úgy megöleli, de Sarahnak abban a percben az volt a világ legtermészetesebb dolga. Vidáman anyjára tekintett, és azt mondta:
-Szia anya!
-Szia kicsim! Sokáig elmaradtál Mayánál.
-Mi? –kédezte Sarah meglepve.
-Miért? Talán nem ott voltál?
-Öh… dehogy nem! Pontosan ott! Most mennem kell! –hadarta a lány, villámgyorsan a szobájába szaladt, madnem fellökte a lefelé igyekező nyolc éves húgát, Hanát. Sarah őt is megölelte, majd otthagyta a meglepett kislányt. Sarah beért a szobájába, és feltárcsázta Maya számát.
-Hallo? –szólalt bele az ismerős hang.
-Szia, itt Sarah.
-Szia! Hol voltál? Anyukád felhívott, hogy nem vagy e nálam. Valahogy sejtettem, hogy pácban vagy, úgyhogy azt mondtam itt, vagy, de nagyon aggódtam érted.
-Ó, Maya. –mosolygott Sarah. –Köszönöm, te mindig tudod mit kell tenned.
-Hát ez vagyok én. Nos, hol jártál?
Sarah hallgatott. Maya volt a legjobb barátnője, nem akarta eltitkolni előle az igazságot, főleg miután így kihúzta őt a pácból.
-Jól van, Maya. Elmondom neked az igazságot. Ismerlek, úgyhogy tudom, hogy te csak azt hiszed el, amit látsz, tehát lehet, hogy nem fogod elhinni, amit mondok neked…
-Próbálkozz!
Sarah mindent elmondott neki. Töviről hegyéig, onnantól kezdve, hogy meglátta azt a furcsa lányt, Kohnanát. Maya csendben végighalgatta, majd mikor Sarah befejezte hihetetlen történetét azt mondta:
-Most poénkodsz, ugye?
-Nem Maya. Ez az igazság.
-Hallom a hangodon, hogy nem viccelsz. De… akkor sem tudom elhinni.
-Megértem. Én is alig hiszem el. De tudom, hogy megtörtént, nem diliztem be. De egyszer, és mindenkorra igyekszem majd elfelejteni. Visszatérek a normális életemhez, és úgy teszek, mintha meg sem történt volna.
-Juj, ez most tényleg megtörtént? Ez fantasztikus! Nem is tudtam, hogy van egy másik világ! Ez hihetetlen! Fizikai képtelenség, de ezekszerint mégis iaz. És boszorkányok? Sas? Szörny? Váo, eddig csak a filmekben, sorozatokban, mesékben, vagy épp…
-Tudom Maya, tudom. –nevetett Sarah. Ha barátnője egyszer elkezdte a dumálást, nm igen bírta abbahagyni. Sarah úgy érezte, hogy már ezer éve, hogy nem nevetett, örült, hogy végre minden a régi kerékvágásban halad.
-Ok, befogom. –mondta vidoran Maya a vonal másik oldaláról, Sarah látta lelki szemei előtt, ahogy vigyorog.
-És te megérintetted ezt a kardot?
-Igen… Egy pillanat!
-Mi az?
Sarah nem válaszolt. Akkor jutott csak eszébe, hogy otthagyta Yuméban az aoi hikarit. „Na mindegy, nem érdekel. Tartsa csak meg John, nekem semmi szükségem rá. Főleg itt a Földön. –gondolta Sarah, majd válaszolt Maya kérdésére.
-Semmi, felejtsd el. Most megyek enni, mert farkaséhes vagyok.
-Rendben, akkor jó éjt! És ne aggódj, nem mondom el senkinek!
-Köszönöm Maya. Jó éjt neked is. –mondta Sarah, azza lerakta a kagylót. Leszaladt a konyhába. Anyukája már nem volt ott, valami szappanoperát nézett a tévében, de félrerakott Sarahnak három szelet pizzát, amit a lány úgy falt fel, mintha már hetek óta nem evett volna.
-Huh, ez most jólesett. –sóhajtott Sarah, mikor felért a szobájába, és ledőlt az ágyára.
Akárhogy is próbálta kiverni Yumét az emlékezetéből, sehogy sem tudta. De ki is tudna elfelejteni egy ilyen kalandot? Sarah előtt folyton megjelent Mayumi szomorú arca, John gyűlölettől izzó szemei, és a szavai a fülében csengettek: „Ez az oka annak, hogy gyűlölöm az olyan szánalmas embereket, mint amilyen te is vagy!
Sarah a párnájába temette arcát.
„Semmi közöm sincs hozzájuk. Sem Yume sorsához. Az ő dolguk nem az enyém” –gondolkozott magában. Ott feküdt egy darabig, és észre sem vette, pár perc múlva elnyomta őt az álom.
*
Sarah már megint nem tudta, hová is csöppent. Azt hitte, aznap már nem éri több meglepetés, de tévedett. Ugyan olyan volt, mint mikor átlépte a Kohana által kinyitott átjárót. Sehol semmi, csak feketeség… itt most ugyan ez volt a helyzet, csak fehérség borított el mindent. Sarah megint a semmin áltt, és már kezdett nagyon elege lenni. Sejtette, hogy megint valami boszorkányság van a dologban. Talán csak álmodik? Vagy mi történik itt? Mikor egy női alak kezdett megjelenni előtte, tudta, hogy választ kap rá. Először csak halványan látta a lányt, míg végül teljes valójában megnézhette az előtte lebegő különös szerzetet. Hosszú, ezüst haja volt, és világoskék szemei. Egy fehér kimonó volt rajta, az egész lényéből sugárzott a nyugalom, a békesség, és az erő. Még a hangja is megnyugtató volt, mikor Sarahoz szólt:
-Ne haragudj, hogy zavarlak. Jól tudom, hogy eleged van a mai napból, de a helyzeted közel sem olyan egyszerű, mint hiszed.
Sarah összeszűkülő szemekkel bámulta a lányt.
-Honnan tudod a nevedet? Ki vagy te, és miről beszélsz?
-Hallottál már rólam. A nevem Tassara.
Sarah ereiben megfagyott a vér. „ Szóval ő a híres Tassara? Mit akarhat tőlem?”
-Csak hogy tudd, ez nem a valóság. Te most álmodsz, sajnos csak így tudok kapcsolatba lépni az emberekkel. Én mindenkit ismerek Yuméban. Ha bár már meghaltam, még mindig igyekszem megóvni őket, a varázserőm egy része megmaradt. Mikor megérkeztél, figyeltelek téged. Őszintén bevallom, meg akartalak ölni, attól tartottam, hogy veszélyes lehetsz a boszorkányok számára. Mondd, tudod te mi van az aoi hikariban?
-Nem…
-A lelkem egy darabja.
-Mi? De az hogy lehet?
-Mikor meghaltam utolsó erőmmel a nekem épített szentélybe mentem, és varázslattal elértem, hogy az aoi hikarinak a kék fénye legyen a „börtöne”. Tudtam, ha rossz kezekbe kerül, akkor annak beláthatatlan következményei lehenek. Azóta senki nem tudta megérinteni. Mégpedig azért, mert a lelkem nem engedte. Csak azok érhetnek hozzá a karhoz, akiknek tistszák a szándékai, és a lelkük. Aki most veled beszélget, az a szellemem. A lelkem egy részét a halálommal elveszítettem. Az a rész él most a kardban, amit neked sikerült kihúznod. És a szívemnek az a része nem tűri, hogy bárki olyan használja a kardot, akinek gonosz céljai vannak, vagy épp hatalomra vágyó. És én sem tűröm, de sajnos a halálom után már nem olyan a szívem, mint annak idején. És én most szeretném ha az én segítségemmel segítenél azoknak az embereknek, akikhez régen tartoztam.
-Mire célzol ezzel? –kérdezte Sarah halkan. Alig jött ki hang a torkán.
-Sarah, te egy tisztaszívű, kedves lány vagy, aki kockáztatta az életét, hogy megmentsen egy kislányt. Azért sikerült kihúznod az aoi hikarit, mert azzal akartad megvédeni Mayumit. Azzal védtem meg Yume népét a veszélytől. Az egy hatalmas erejű kard, de az nem veszi hasznát, aki nem használja jól. A kardot az érzelmek irányítják, és nem az erő. Ha rájössz, hogyan használd, hatalmas erőre tehetsz szert. És az átkot is megtörheted, védelemmel az oldaladon.
-Mi?! –fakadt ki Sarah. –Azt akarod, hogy törjem meg az átkot? De hogyan? Ha eddig senkinek sem sikerült!
-Valdd be, hogy szeretnél segíteni Yumén. Te is láttad, hogy mennyien szenvednek az átkoktól. A szerető családok, a rémálmaikban élő boszorkányok, és azok, akiket a szívét annyira elborítja a gyűlölet, hogy már nem tudnak szeretni. Azért hiszek abban, hogy te megtörheted az átkot, mert van eszed, érző szíved, és elég bátorságod, hogy felderítsd a rejtélyt. És ha ez megtörténne, a boszorkányok újra bíznának az emberekben, és újra boldogok lehetnének. Mondd Sarah… Te is szeretnéd látni a mosolyukat, ugye?
A lány vívódott magában. Saraht igazán boldoggá tette volna, ha megtörténik az, amit a szellemlány mondott.
-Szóval úgy gondolod hogy nekem sikerükne? A kardoddal az oldalamon?
-Nem, Sarah. Az már a te kardod, és nem az enyém. Akárhogy is döntesz, a tiéd lesz. Tudom, hogy ott gyűlölnek a boszorkányok. De el tudnád titkolni, hogy ember vagy. És ha meglátnák, hogy az oldaladon villog az aoi hikari elszállna minden kétségük. Sarah, én azt szeretném, ha az utódom lennél. Szeretném, hogy megtörd az átkot. Mert nekem az okozna a legnagyobb örömöt, ha Yume népét újra boldogan láthatnám. Szerintem te is így akarod.
-Igen… tényleg így akarom. –mondta Sarah. –De a kardodat… illetve a kardomat otthagytam. Mellesleg átjárót sem tudok nyitni… meg ott van anya.
-Ne aggódj! A kardot, és édesanyád problémáját elintézem, ha te is úgy akarod. Ha igent mondasz, mindent elrendezek. Én hiszek benned, Sarah. Tudom, hogy képes lennél rá. De ha igent is mondasz, ne értem, hanem Yuméért, és magadért tedd!
Végtelennek tűnő percek múltak el, ami idő alatt Sarah lelkében nagy csaták vivódtak. Aztán végre megszólalt:
-Igen!
-Biztos vagy benne? –kérdezte Tassara.
-Egész biztos.
A szellemlány elmosolyodott. Hosszú, hosszú idők óta az volt az első alkalom.
-Örülök, hogy így döntöttél. –mondta, és egy fehér sípot nyomott Sarah kezébe.
-Ezzel tudsz átjárókat nyitni. A következő éjszakán indulj el Yuméba. Akkor senki nem láthat meg. Senkinek ne mondd el, hogy ember vagy, mert akkor ellenségek százaival kell majd szembenézned. A kardot nem lesz olyan egyszerű használni, mint ahogy azt hiszed. A lélek, ami ott bennt van már nem az enyém. Azé a lányé, aki ötszáz éve élt. Már nincs sok időnk, mindjárt reggel lesz. Nemsokára fel fogsz ébredni. Még látjuk egymást. És egy dolgot ne feledj: hallgass a szívedre, és higyj az erődben!
A lány eltűnt, Sarah szeme pedig felpattant. Az ágyában találta magát. A szobája plafonát bámulta.
A fejében egy szikrányi gondolat sem cikázott. Felült, és üres tekintettel pásztázta a vele szembe levő falat. Egy ideig ezt csinálta, aztán kiugrott az ágyából, és kinézett az ablakon. Már hajnalodott, a kisváros felett kezdett ébredezni a nap.
Sarah valami hatalmas erőt érzett a közelében. Jobbra pillantott, és az ágya lábánál megpillantotta az aoi hikarit. A lány kikerekedett szemmel bámulta a kardot. Aztán rájött, hogy valószínűleg Tassara juttatta hozzá.
Megígérte annak a lánynak, aki olyan híres Yuméban, hogy megtöri azt az átkot valahogy. Bíznia kell a szavaiban. Igazság szerint először esze ágában sem volt, hogy visszamenjen oda. De mikor Tassara felhozta, hogy mi történhetne, ha sikerülne, megváltozott a véleménye. Igaza van. Bíznia kell abban, hogy talán neki sikerülhet. Akkor a boszorkányok újra tudnának mosolyogni, és bízni az emberekben, és nem lennének olyan mogorvák, mint John.
„Igen! Meg fogom próbálni. Az aoi hikarival az oldalamon.”
Sarah gyakran gondolkodott, vagy beszélt magában, csak így tudta rendezni a gondolatait. Csak azt nem tudta, hogy mi lesz az anyjával. Tassara elvégre azt mondta, hogy elintézi az ügyet. Tehát Sarah igyekezett megnyugtatni magát. Akkor hirtelen eszébe jutott a síp. Az ágyához szaladt, és a párnája alatt megtalálta a hóefhér sípot, amit Tassarától kapott.
Nem volt, sem szomorú, sem boldog. Habár tudta, hogy veszélyes lesz, de Tassara szavai, és az, hogy meg tudta fogni a kardját, erőt adott neki. Félt, de egyben várta, hogy elkezdhesse a nyomozást. Viszont fogalma sem volt, hogyan lehetne megtörni az átkot.
A napja többnyire fel-alá járkálással járt, és folyton az átkon törte a fejét. Próbálta felidézni John szavait. Gondolataiba mélyett.
„Melody csak egy egyszerű halandó volt, mégis egy ilyen örökké tartó, hatalmas átkot zúdított az ott élőkkre. Ez nagyon gyanús. Ha nem volt varázsereje, akkor hogyan sikerült neki? És egyáltalán miért akarta megátkozni Yumét? Az logikusabb, ha bosszút akar állni egyetlen emberen, de vajon miért haragudott meg többezer boszorkányra annyira, hogy ilyen szörnyűséget tegyen velük? Hogyha rá is jövök, miért akart Melody annyi embert megátkozni nem túl lényeges szempont az átok megtörésére nézve. Elsősorban azt kéne kideríteni, hogy hogyan, milyen varázslattal tette Melody azt, amit tett. Aztán pedig, hogy mi az átok megtörésének titka. De mi van, ha ez egy megtörhetetlen átok? Nem, biztos, hogy nem. Kell lennie kiútnak.”
Habár nem értette, hogy miért éjszaka kell átmennie a másik világba, Sarah követte Tassara tanácsát. Írt édesanyjának egy levelet a teljes igazságról. Régi, ütött-kopott hátizsákját telegyömöszölte ruhákkal, italokkal, és ennivalóval, és még valamiről gondoskodnia kellett: a kardhüvelyről. Valahova csak el kell majd raknia. Régen volt egy kalózjelmeze, ahhoz pedig járt egy műanyag kard (made in china), az pedig egy egész normális állapotban levő kardhüvelyben volt, ami egyelőre jó volt Sarahnak. Mikor mindent bepakolt a táskájába, feltűnés nélkül tíz órakor lefeküdt aludni, hogy senki ne fogjon gyanút. Éjfélre beállította a csörgőóráját, aztán elnyomta az álom.
*
Halkan lépkedett a sötét utcákon, bár erre nem volt szükség. Már egy ablakból sem szűrődött ki a fény, minden kihalt, és csendes volt. Sarah a park felé igyekezett, ahol először lépte át Yume kapuát. Nem akarta, hogy bárki is meglássa. A lábai magától vitték, és nemsokára a park kellős közepén állt, ahol elővette hófehér sípját. Mikor belefújt, úgy érezte, hogy az összes gond megszűnik létezni, határtalan békesség öntötte el a szívét, és nemsokára a hófehér kristályok is felemelkedtek, hogy kaput alkossanak a lány előtt.
Sarah immár félelem nélkül lépte át az átjárót, mégis bámulatba ejtette az a feketeség, ami újra fogadta őt. Hát még Kami szúrós pillantása, és hangos rikácsolása:
-Mit keresel itt már megint, halandó?! Mintha azt mondtad volna, hogy nem bírsz átjárót nyitni!
-Nem is tudtam, amikor megkérdezted.
-Most mégis itt vagy!
-Igen, mert kaptam valamit, amivel mostmár tudok.
-Mi az? És ki az az elmebeteg, aki adta?
-Hogy ki? –kérdezte gúnyos mosollyal Sarah. Cseppet sem volt neki rokonszemves a sas. –Hát Tassara!
-Mi? Az képtelenség! –hebegte Kami. –Ő már rég halott! Még is hogy mersz ilyen pofátlan módon a szemembe hazudni? Hogy nem sül le a bőr a képedről!
Sarah sóhajtott egyet. Gondolta, hogy nem lesz könnyű meggyőzni a madarat, így hát előrántotta az aoi hikarit.
-Na erre varrj gombot! –mondta kaján vigyorral a lány.
Kami megrökönyödve bámulta a kardot, hosszú percekig meg se szólalt.
-Ezt nem hiszem el…
-Hát ez van. –mondta Sarah, és visszarakta az aoi hikarit. –Most már átviszel?
Kami elfintorodott. (Már amennyire egy beszélő sas erre képes).
Sarah türelmetlenül dobolta a lábát a semmin, és türelmetlenül megszólalt:
-Nos?
-Nem értem, hogy sikerülhetett neked, –dörmögte Kami –de átviszlek. Az, hogy kihúztad a kardot csak jelent valamit.
Sarah elégedetten elmosolyodott, és felpattant Kami hátára. Nemsokára már elátkozott világ felett repültek, amit beborított a sötétség. Ott nem voltak utcai lámpák, az egyetlen fényforrás az égen ragyogó hold volt. Egy falu felé közeledtek, a környék nem volt ismerős Sarahnak.
-Miért ide hozol?
-Csak. –hangzott a tömör felelet.
Sarah mordult egyet, de nem szólalt meg. Mikor földet értek, Kami búcsúzás nélkül felemelkedett, és szárnyival majdnem elsodorta Saraht.
-Tuskó… -morogta magában a lány, és körülnézett. A hold olyan erősen világított, hogy jól ki tudta venni, hogy a házak körvonalát. Amik inkább viskókra emlékeztették. Kicsik, és piszkosak voltak, némelyiknek a teteje sem volt ép. Sarah elindult, közben pedig nézelődött, mikor hirtelen a földön találta magát. Bosszúsan felült, és megállapította, hogy elbotlott egy vödörben.
-Mi a fenét keres az út kellős közepén egy vödör? –szitkolózott a lány, miközben feltápászkodott.
-Ne haragudj, kinnt felejtettem.
Sarah rémülten oldalra kapta a fejét. Egy rövid, barna, bozontos hajú lány meredt rá világoszöld szemeivel. Egyberészes, foltos ruhája volt, aminek az alja feltűnően szakadt volt, bár Sarahnak volt egy olyan érzése, hogy itt ez megszokott.
-Már megbocsájs a kérdésemért, -kezdte a húsz év körüli lány –de mit keresel itt éjnek évadján?
-Öööö… én csak… eltévedtem. –vágta rá a lány.
-Ó, te szegény. –sopánkodott a falusi. –Gondolom szállásra lenne szükséged. Gyere, kerülj beljebb.
Sarah bizonytalanul belépett a házikóba. A belseje is eléggé szegényes volt, egyetlen szobával, és egy ággyal. A szoba közepén tűz lobogott. Csakhogy nem fákon a földön. Hanem a padló felett pár centivel lebegtek a lángok.
-Mit nézel úgy rajta? –kérdezte a lány, nyilván észrevette, hogy Sarah megbámulja a tüzet.
-Csak azt, hogy… semmit, felejtsük el.
-Rendben. –mosolygott a lány. –Én Emma vagyok. Téged hogy hívnak?
-Sarah vagyok.
-Kérsz valamit enni, Sarah?
-Hát nem is tudom…
-Ezt igennek veszem. –mondta azzal felemelte a kezéttett lerítt az ujjával egy kört, és Sarah ölében ott volt a kész étel.
-Öööö… -köszönöm. –motyogta a lány megszeppenve. Nem mutathat meglepetséget egyes varázslatoknál. Elvégre el kell játszania a boszorkányt.
-Honnan jöttél? –kérdezte csevegve Emma.
-Hogy én? Egy… nagyon távoli faluból. Nyilván nem is ismered.
-Ó, én mindent tudok, ami itt történik. –felejte mosolyogva Emma. –Nos, mi a falu neve?
-Hát… nagyon kicsi… és északon van, és…
-Jaj, te biztosan a Földi Vénuszon laksz!
-Földi mi? Ja, igen persze…
-Az tényleg nagyon messze van. –bólogatott Emma. –És miért indultál útnak?
Sarah nem értette, hogy lehet az, hogy Emma olyan bizalmasan beszél vele, és befogadja. Azt hitte, a boszorkányok mind paranoiás pszichopaták.
-Én csak… Tassara szentélyét akartam megnézni… hallottam már róla.
-Én már jártam is ott. Nem túl érdekes a hely, de az aoi hikari… lenyűgöző. Ugye hallottál már róla?
-Igen. –motyogta a lány, nem tudta, helyes lenne e megmondani neki, hogy már sikerült is megérintenie.
-Képzeld mit hallottam. –szólt sutyorogva Emma. –Állítólag itt járt egy ember. Már régóta nem történt ilyen, de most valahogy sikerült idejönnie.
-Nahát, tényleg? Erről nem is tudtam…
-De a lényeget még nem is mondtam! Állítólag… egyesek azt rebeskedik…
-Hogy? –kérdezte Sarah remegő hangon. Sejtette, hogy mi lesz a válasz.
-Hogy egy embernek sikerült megérintenie az aoi hikarit.
Sarahnak torkán akadt az étel, amitől egy enyhe köhögőrohamot kapott. A helyzet kilátástalannak tűnt. Titokba tudta volna tartani, hogy ember, úgy harcolt volna az aoi hikari oldalán, hogy mindenki azt hiszi, boszorkány. De most, hogy tudják, hogy egy ember húzta ki nem válhat be a terv…
-Hányan tudják még ezt rajktad kívül? –kérdezte idegesen.
-Egy jó páran. Ebben a világban futótűzként terjednek a hírek.
Sarah szíve egyre hevesebben dobogott. Lőttek a tervnek, vége van…
-Honnan tudod ezt?
-Sarah, miért vagy ilyen zaklatott?
-Honnan tudod ezt? –ismételte meg a lány emelt hangon.
-Két fiú mondta. –felelte Emma, némi sértődöttségegl a hangjában. –Egy szőke, és egy barna.
-Itt vannak? –kérdezte Sarah. Ilyen nincs…
-Jól van, te lány. –mondta Emma, cseppet sem kedves hangstílusban. –Tudom, hogy rejtegetsz valamit előlem. –Áruld el mi az.
Sarah nem válaszolt. A fogaskerekek villámsebességgel forogtak az agyában. Valahogy meg kell állítani a pletykát. Különben akár rögtön haza is mehet.
-Igen, rejtegetek. –bólintott végül.
-Áhhá! Halljam az igazságot.
Sarah nem gondolkozott, a szája magától járt:
-Nem azért jöttem, hogy lássam Tassara szentélyét. Valójában a testvérem után jöttem, aki a fejébe vette, hogy megérinti az aoi hikarit. Sikerült is neki. Én előbb akartam ezt megtenni, de már késő volt. A nővérem megszerezte, és elment, mert meg akarja törni az átkot.
-Szóval nem egy ember volt?
Sarah megrázta a fejét.
-Ezt feltétlenül mondanom kell majd a többieknek…
-Emma?
-Igen?
-Öhm… mondd, te mit gondolsz… az emberekről?
A megszólítottnak kitágultak a szemei. Némán bámulta Saraht, aztán megszólalt.
-Ne is említsd nekem azokat a szörnyetegeket… Miért, neked alán nem az a vélméyned, hogy undok, becsvágyó, kétszínű, álnok, gaz, szadista…
-Dehogynem. –mondta Sarah fogcsikorgatva. Kezdte irritálni a színészkedés, és hogy boszinak kell tettetnie magát, de elhatározta, hogy végig csinálja, és kibírja. Be is vált, amit akart: elterelte a témát hazugságáról.
-Emma… tudod oda, ahol lakom nem nagyon érkeznek hírek. Szóval sokan próbálták már megtörni a rátok… ránk nehezedő átkot?
-Hát persze. –mondta Emma, könnyedén. –Eleinte nagyon sokan kísérleteztek. De sajnos senkinek sem sikerült. Manapság már senki nem próbálkozik ilyesmivel.
Sarah megköszörülte a torkát.
-Én megpróbálkoznék vele. Ahogy a nővérem is.
-Komolyan? –kérdetze Emma meglepve.
-Igen. –bólintott Sarah. –Csak azt szeretném kérdezni, hogy esetleg tudsz e valami információt, ami a hasznomra lehetne.
-Nos lenne egy… -mondta a lány bizonytalanul. –Messze, északon lakik egy öregember. Annak idején Tassara oldalán harcolt. A neve Adam. Hatalmas, és bölcs boszorkány, egyesek szerint még Tassaránál is bölcsebb. Ő biztos sok mindent tud az átok körülményeiről, és Melodyról. Érdemes tőle kérdezősködni, de nem mindenkinek ad ám választ csak úgy. Amióta Tassara meghalt, magába zárkózott, és remete lett, valaki szerint meg is őrült már. Én ezt nem tudhatom, minden esetre nagyon messze lakik innek. Gyalog akár hetekbe is telhet az út.
Sarahnak felcsillant a szeme. Ez már értékes információ volt számára.
-Köszönöm. –mondta boldogan.
-Szívesen. –mondta Emma szórakozottan. –Remélem szerencsével jársz. Most már biztos álmos vagy, úgyhogy aludjunk.
Sarah bólintott, és lehajtotta a fejét a kemény padlóra.
-Nyugodtan aludhatsz az ágyamban, majd én alszok a földön.
-Nem, így tökéletesen megfelel.
-Rendben.
Pár percen belül Sarah már csak vendéglátója szuszogását hallotta. Nem érdekelte a kemény padló, örült, hogy már tud valamit kezdeni magával, és a tervével. „Egy kis plusz izgalom, és kaland nem árt” –gondolta magában. Boldogan hunyta le a szemeit, de belül érezte: honvágya van, és anyja reggel biztosan észreveszi, hogy eltűnt… Annak pedig nem lesz jó vége.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
