A hó tündér

Van messze egy hely, egy távoli világ, ahol mindig hó esik. Aznap is nagy pelyhekben hullott a hó, az egész tájat fehér lepedő fedte be. A vidéken csak egy-két fát, és befagyott tavakat lehetett látni. Egy száraz tölgy alatt ült az egyetlen lélek messzi földön. Hosszú, fehér színű haja a vállára omlott, s habár ez az idősödés jele volt, a lány nem lehetett több tizenhét évesnél. Dermesztő hideg volt, a hótól szinte alig lehetett látni, de a lány teste, és lelke már hozzászokott a hideghez. Világoskék szemei egy közeli tóra tévedtek, amit jég fedett be. Ahogy a Hoshi nevű lány a vízet pásztázta tudta, hogy az ő szíve is olyan jeges, akár az a tó. Elfordította a fejét, és becsukta a szemét. Az életéről gondolkodott, mint a legtöbb napon. Mindig is magányosan élt, nem volt családja, barátai, senkije, és semmije nem maradt a világon. Ő született az utolsó hó tündérnek. Édesanyja már akkor súlyos beteg volt, de nagyon szerette a kislányát, és tudta, ha nem bírja az ereje, még egy lelket magával visz a halálba. Öt évig bírta még. Megtanította Hoshit a túlélésre, hogyan szerezzen ennivalót magának, és mindent, amit csak tudott. Édesanyja még is szomorú volt. Tudta, hogy szeretett lánya egyedül fog maradni, segítség, és támasz nélkül. Ez volt az, ami leginkább megviselte. Minkor a nő meghalt, a kis Hoshi sírt, napokig csak sírt, és nem tudta mit csináljon. Korához képes okos volt, tudta, hogy soha többé nem láthatja viszont anyukáját. Idővel felcseperedett, és egy barlangban élt. Hosszú évek óta egy könny sem hagyta el a szemét. A szíve megkeményedett, már az élethez sem volt kedve. Még is, habár egyedül, de élte a napjait, ahogyan csak bírta.

Hoshi kinyitotta a szemét, és felállt, hogy visszainduljon otthonába. Némán taposta a havat, mintha a tombóló szél nem is lett volna hatással rá. Hirtelen egy foltot látott kiemelkedni a földből. Megszaporázta lépteit, és mikor odaért megdöbbenve látta, hogy egy kislány fekszik átfagyva a hóban. Egy-két percig megrökönyödve bámulta, végül felemelte, és elindult vele a barlangjába. Mikor odaért lerakta a kislányt a saját ágyára, és a mutatóujját a szíve fölé helyzte, amiből arany színű sugár tört ki. Pár perc múlva a kislány sápadt arcába kezdett visszatérni a szín, s aztán lassan kinyitotta a szemét. Megszeppenve pislogott Hoshira, aki végül megszólalt:

-Mondd, hogy kerülsz te ide?

A kislány felült, és zavartan azt mondta:

-Nem tudom… Mikor elkezdtem ezen játszani, idekerültem. –azzal Hoshi kezébe nyomott egy ezüst színű furulyát.

-Ilyen nekem is van. –mondta a lány csendesen, és előhúzott a zsebéből egy pontosan ugyan olyan hangszert. –Ilyen csak a hó tündéreknek van.

-A kutyám találta. –mondta a kislány halkan. -Mikor a kertben ásott. Egyébként a nevem Mina.

-Nekem Hoshi. A Földön élsz, ugye? –kérdezte Hoshi.

-Igen. Miért, most hol vagyunk?

-Egy másik világban. Csak én élek itt.

-Tényleg? –kérdezte Mina. –És nem rossz itt egyedül? Biztos társaságra vágysz. Tényleg, hogy kerültem ide? Azt hittem meg fogok fagyni. Hát persze, te biztos idehoztál, és felmelegedtem. Nagyon szépen köszönöm. Mondd, te nem szoktál itt fázni? Nálunk nincs ilyen hideg. Mert…

És a kislány csak beszélt, és beszélt, elmesélte milyen a Föld, hogy milyen gyönyörű helyen lakik, mesélt a családjáról, mindenről, ami csak eszébe jutott. Hoshi meg csak ámulva hallgatta, hogy mennyit tud ez a Mina beszélni, és lopva el is mosolyodott. Ilyen már rég nem történt. Utoljára akkor nevetett, mikor az anyukályával hógolyózott. Rég nem volt társasága, úgyhogy nem zavarta Mina beszédáradata.

-Most mesélj te magadról! –mondta a kislány vidáman. –Mit szoktál csinálni?

-Hát semmi különöset. –mondta Hoshi. –Mint már mondtam egyedül vagyok, és…

-Nem baj, én egy ideig itt maradok veled. –mondta Mina határozottan.

-De a szüleid várnak rád!

-Nem, ők tudják, hogy itt vagyok. Fennt, az égből vigyáznak rám. Mert tudod meghaltak. –magyarázta Mina könnyedén. -Itt maradok veled, és felvidítalak. Énekelnél nekem?

-Öööö… ha akarod, igen.

Hoshi pedig énekelni kezdett. A hangja gyönyörűen csengett, az egyetlen dalt énekelte, amit ismert, azt is az anyja énekelte neki. A dallam még mindig a fejében volt. A kis Mina pár perc alatt elaludt, Hoshi pedig mosolyogva nézte a szuszogó kislányt. Ő is meglepődött rajta, de a szívét boldogság árasztotta el. Már nem volt egyedül.

Másnap volt Hoshi életének egyik legvidámabb napja. Pajkos vendége nem fogyott ki a témákból, nevetve cseverészett Hoshival, és vidám történetekkel kacagtatta őt. Hoshi azon kapta magát, hogy többet nevet, mint az elmúlt tizenkét évben bármikor. Később Mina kivonszolta őt a hóra, és angyalokat alkotott, hóembert épített, és jó párszor eltalálta vendéglőjét hógolyókkal. Végül ádáz hócsatát vívtak, és öt óra körül visszamentek a barlangba. Mina hirtelen egy óriásit tüsszentett, mire Hoshi összerezzent.

-Mina… Biztos nem fáztál meg? Ma már nem először tüsszögsz.

-Jól vagyok. –mosolygott a kislány.

-Akkor jó. –bólintott Hoshi. Letelepedtek a tűz mellé, és Mina elmesélte hogyan kísérletezett azzal, hogy felrepülhessen az égbe, s megmosolyogtató történetét többször félbeszakított egy-két tüsszentés, vagy köhögőroham.

-Figyelj Mina! Valamit el kell mondanom. Ez a hideg nem olyan, mint a ti világotokban. A hó tündérek bírják, de olyan emberi lelkek, mint e tiéd nem igen. Ha valaki itt belázasodik, és megfázik annak nincs sok esélye a túlélésre, úgyhogy…

-Nem, jól vagyok. –jelentette ki a kislány makacsul.  Apu, és anyu megígérte, hogy vigyázni fognak rám, még haláluk után is, hogy védelmezni fognak, és nem engedik, hogy bajom essen. Úgyhogy nem lesz semmi bajom, ne aggódj.

-Rendben, akkor bízni fogunk a szüleidben. De ha még is úgy érzed, hogy beteg lennél, szólj, mert én meg tudlak gyógyítani, de csak ha már nem késő.

-Nem leszek beteg. –jelentette ki Mina, mire Hoshi lemondóan bólintott.

-Hoshi! –kezdte Mina. –Én nagyon megkedveltelek. Olyan vagy nekem, mint a nővérem. De nemsokára haza kell mennem, mert otthon már biztos nagyon aggódnak miattam.

A hó tündér tudta, hogy a kislánynak, akit már a húgakéknat szeretett vissza kell majd mennie a Földre. Hisz’ nem maradhat itt hosszabb ideig. Ő pedig újra egyedül lesz. Ez a gondolat elkeserítette. Így, hogy újra tudta, milyen csodálatos érzés a szeretet, és az, hogy végre nem magányos még rosszabbá tette a gondolatot, hogy újra vissza kell térnie a régi, csendes életéhez.

-Álmos vagyok. –jelentette ki Mina, és lehajtotta a fejét a földre. –Aludj te az ágyadon! Nekem jó lesz itt is.

Azzal lehunyta a szemét, s Hoshi követte pédáját.

Hoshi felriadt álmából. Éjszaka volt, de a sok kint levő hó szinte bevilágította a barlangot. A lány rémülten pillantott Minára. A kislány verejtékezett, egyik oldaláról a másikra fordult, és mintha motyogott volna magában. Hoshi odament hozzá, és szólítgatni kezdte:

-Mina! Mina, kelj fel!

A kislány kinyitotta a szemét, és zihálva felült.

-Te lázas vagy! –mondta Hoshi aggódva. –Azt mondtam, szólj, ha beteg vagy!

-Nem vagyok az! –kiáltott Mina kétségbeesetten, és könnybe lábadt a szeme. –Anyuék nem engedik meg…

-Figyelj, Mina! –szólt Hoshi csendesen. –A szüleid sajnos meghaltak, ahogy az enyéim is. Már nem tudnak rád annyira vigyázni, ahogy szeretnék.

-Ne mondj ilyeneket! –mondta Mina szomorúan.

Hoshi hosszan bámulta Minát. Sejthette volna, hogy ez lesz a vége, megakadályozhatta volna. A bűntudat úgy támadt fel a lelkében, akár a hurrikán. Az ottani hideg, sokkal rosszabb volt, mint a földön. Minán csak egy hosszúujjú pulcsi, és ez kabát volt, meg egy viszonylag meleg nadrág. Nem csoda, hogy belázasodott.

Túl boldog voltam ahhoz, hogy ilyesmikkel törődjek. Sőt, talán önző is voltam. Mina nem fogja túlélni. Ő csak egy ember, ezt a hideget nem éli túl. Még otthon sem segíthetnek rajta. Anyu mesélte, hogy egy közönséges emberre milyen hatással van az itteni időjárást. Látom Minán, hogy szörnyen érzi magát.  

És Hoshinak igaza volt. Mina fáradtan lihegett, a homloka, mintha egy égő vasdarab lett volna. Hoshi kétségbeesve nézte, aztán megszólalt:

-Figyelj! Édesanyám azt mondta, hogy egy ilyen betegséget csak egy valami menthet meg: egy hótündér élete.

-Nem! –kiáltott Mina. –Nem!

-De. Ennek… ennek így kell lennie. –mondta Hoshi elcsukló hangon.

-Kérlek ne haragudj! –sírta Mina. –Az én hibám. Ha szóltam volna… Biztos meg lehetett volna gyógyítani.

-Most már mindegy. –mondta Hoshi halkan. Alig volt hang a torkán, s a szemében könnyek csillogtak. -Te még fiatal vagy. Előtted az egész élet. Várnak rád otthon, nekem viszont nincs senkim. Nem bírnék tovább úgy élni, hogy még valaki meghalt, akit szerettem. Nem te tehetsz róla, Mina. Inkább én… Tudhattam volna…

Mikor Hoshi e szavak végére ért már nem jött ki több szó a torkán. Tudta, hogy elsírná magát. De azt nem szabad. Megfogadta, hogy nem sír többé.

-Nem, Hoshi. Nem akarom! Nem!

Hoshi nem válaszolt. Egyik kezével lefogta Mina karját, a másikkal pedig a kislány szívére tete a kezét. A kezéből, ezüst, fehér árnyalatú fény tört elő, és bevilágította az egyész helyet. Mina kapálózni próbált, de Hoshi erősen szorította a kezét. Hoshi érezte, hogy egyre gyengébb lesz, egyúttal tudta, hogy az energiája folyamatosan áramlik Minába. Mikor eltűnt a fény, már Hoshi verejtékezett, és leroskadt az ágy elé. Mnia odaugrott, és bizakodva beszélni kezdett:

-Te hó tündér vagy, nem? Egy ilyen láz neked semmi! Te túléled nem? Nem?!

Hoshi megrázta a fejét, és a kislány könnyáztatta arcát figyelte, s aztán elmosolyodott. Nem panaszkodott. Végre hosszú évek után, újra megtapasztalta milyen a szeretet, egy két tagú család tagja lett. Nem volt egyedül, és szerették. Tudta, hogy meg fog halni, de boldog volt. Egy könnycsepp gördült le az arcáról, de már nem érdekelte, hogy sír. Utolsó erejével megszorította Mina kezét, és azt suttogta:

-Ígérd meg nekem, hogy mindig mosolyogni fogsz.

Mina ajkán halvány mosoly ült ki, és bólintott.

-Megígérem.

Hoshi ekkor lehunyta a szemét, és nem nyitotta ki többé. Hófehér ujjai még mindig Mina csuklójára fonódtak, aki még mindig mosolygott, de közben könnyek csorogtak le az arcán. Átölelte Hoshit, és azt mondta:

-Köszönöm Hoshi. Soha nem felejtelek el.